Szabó Móni 
Pihelevics Attila 
zsolt jenei 
Mozgalompedagógia – mi az?
Mivel a kortárscsoportok kialakulását, létezését – úgy tűnik – mindannyian tudomásul vesszük, számomra ebből a továbbiakban a következő kérdések adódnak: „jó irányba” fejlődnek-e ezek a csoportok a maguk természetadta mivoltukban, illetve lehet-e, szabad-e e csoportokat (létüket, érékeiket, működésüket) pedagógiai eszközökkel befolyásolni?
Sajnos, nem tudom megmondani, hogy mi a „jó irány” – általában, mindenkor, mindenütt –, és még arra is csak hosszas habozás után mernék vállalkozni, hogy megmondjam, szerintem mi a „jó irány” itt és most. Mindig vannak azonban olyanok – legalább is, amióta intézményes nevelés folyik –, akik ezt biztosan tudni vélik. Újabb időkben arra hivatott bölcsek gyülekezete szokta ezt eldönteni, ilyenkor születik egy új tanterv. (Rosszabb – és sajnos nem ritka – esetben politikusok és ideológiai korifeusok tekintik magukat hivatottnak a „jó irány” meghatározására.)
Nem ez az egyetlen oka annak, hogy nem tudom (és valószínűleg nem is lehet) megmondani, milyen irányba fejlődnek ezek a spontán csoportok (a magam részéről óvatosan használnám a közösség szót). Annyi azonban bizonyos, hogy bármilyen nemes szándéktól vezérelt liberális pedagógiai hitvallástól független – sőt: ellenére – ezernyi hatás éri őket, amelyek közül nem zárhatóak ki az ordas – vagy finomabban fogalmazva: nemkívánatos – eszmék és módszerek (hozzátéve rögtön, hogy a nemkívánatosság természetesen nézőpont függvénye). Ráadásul azt gyanítom, hogy a szépirodalomból ismert, legalább bizonyos szempontból pozitív példák (Pál utcai fiúk, Jézus tanítványai vagy akár Timur és csapata) elszigetelt, vagy legalábbis ritka esetek, a goldingi mechanizmus sokkal általánosabb.
Mindezek alapján meggyőződésem, hogy:
1. A pedagógiának van létjogosultsága általában, még ha szabályok, korlátok, kényszerek, általában: „a személyiség szűkítése” nélkül működésképtelen is. Ideális esetben azonban (ilyet nem ismerek) a pedagógiával hivatásszerűen foglalkozó tudatában kell, hogy legyen annak, hogy céltételezés nélkül nincs működő pedagógia, és elkötelezetten vallja, hogy amit tesz, azt a gyerek érdekében és lehetőség szerint vele együttműködve teszi, nem állít felesleges és értelmetlen korlátokat, elfogadja a másságot, amennyiben ez nem veszélyezteti és mindezt a gyakorlatban is alkalmazza. (Természetesen további vita tárgyát képezheti, hogy mi az, ami a valóban a gyermek érdekében történik, mely korlátok értelmesek vagy értelmetlenek. A kertész is a rózsa fejlődése érdekében metszi meg a növényt, igaz, még nem hallottam rózsát nyilatkozni arról, hogy neki mi a jó, lehet, hogy jobban szeretne burjánzóan növekedni, még ha nem is hoz, vagy csak csenevész virágot.)
2. A pedagógiának vannak feladatai, lehetőségei, sőt, kötelességei a kortárscsoportok körében. Meggyőződésem, hogy a pedagógia nem is engedheti (engedhetné) meg magának, hogy ezt a fontos nevelési területet kényes fintorgással negligálja, annál is inkább, mivel a kortárscsoport – különösen serdülő korban – kiemelt szerepet játszik a személyiség alakulásában, akár még a médiával vetekedő mértékben is.
Kérdés persze, hogy mennyire van felkészülve a pedagógia erre a feladatra. Úgy gondolom, hogy részben. Könyvtárnyi – részben persze már túlhaladott – irodalom tárgyalja mind a pedagógiai, mind a pszichológiai elméleti hátteret és az ahhoz kapcsolódó módszertani ismereteket. Mindezt együtt nevezzük mozgalompedagógiának. (Ez itt a reklám helye: a MPT Mozgalompedagógiai Szakosztálya szeretettel várja a téma iránt érdeklődőket.) Más kérdés, hogy a magyar pedagógusképzésnek (ha van ilyen) ez a terület enyhén szólva nem integráns része, a pedagógus szaka a mozgalompedagógiáról vagy egyáltalán nem, vagy a már említett kényes fintorgással vesz tudomást.
Egy – akár jól működő – kortárscsoport persze még nem szervezet, még kevésbé mozgalom. Nagy kérdés, hogy szükséges-e, hogy azzá váljon. Maga Baden-Powell, a cserkészet „atyja” is aggályosnak tartotta ezt a folyamatot. „Ha nem lesztek elég óvatosak, mozgalommá válik az elgondolás, és ha továbbra sem vigyáztok, szervezet is válhat belőle. És ha lesz egy szervezet, akkor mindennek vége” – írta. Másrészt viszont Schumacher posztmodern álma, „a kicsi szép” a gyakorlatban alig látszik működőképesnek, a gigantikus bevásárlóközpontok, megakoncertek, szupertankerek és korunk egyéb hősei mindenesetre nem az emberléptékű világképet látszanak igazolni. Az azonban legalább is valószínűnek tűnik, hogy egy kortárs csoport bizonyos létszám alatt (kritikus tömeg) viszonylag rövid időn belül el(ki)hal. Emellett a stabilitáshoz – véleményem és tapasztalatom szerint – szükséges egy jogképes személy („felnőtt”, de szerencsésebb esetben a fiatalabb korosztályból), akinek van szervezési gyakorlata, és aki személyében képes a csoport értékpreferenciáit az egymást követő generációk számára közvetíteni. Tisztában vagyok persze ennek a veszélyével, hiszen rendszerint nem az erre legalkalmasabbak ajánlkoznak ilyen szerepre.
Számomra magától értetődő, hogy egy akármilyen jól működő, stabil, akár „trendi” kortárscsoport sem válhat országos szervezetté, mozgalommá, hacsak nincs meg az ehhez szükséges pénz és/vagy társadalmi (hogy azt ne mondjam: politikai) akarat és támogatás. Civilizált, demokratikus országban, ahol a politika azt mondja: „Támogatok mindent, ami értelmes, hasznos, és egyetlen elvárásom a legális, törvényes működés” – ez nem is jelentene komoly veszélyt. Sajnos, a világnak ezen a fertályán a – bármilyen színű! – politika csak a saját szolgálóleányait szokta szeretni, ez pedig olyan árat jelent, amit én nem tartok megfizethetőnek.
Más a helyzet lokálisan. Helyi szinten ugyanis kialakíthatók olyan mechanizmusok, magatartásformák és technikák, amelyekről lepereghet a politikai akarnokság. A hetvenes években a gombai úttörőcsapat vezetőjeként „jelzést” kaptam, miszerint nem kívánatos, hogy az úttörőcsapatban vezető tisztséget töltsenek be hittanra járó gyerekek. Közöltem az illetékessel, hogy szinte minden őrsvezető, rajtitkár és az úttörőtanács tagjai is járnak hittanra (amit egyébként nem vagyok köteles tudni), de ez a legkevésbé sem akadályozza őket a közösségi tevékenységben, és én csak ilyen „személyi feltételek” mellett tudom vállalni a csapat vezetését. Az illetékes értetlenül nézett rám, de tudomásul vette, és ez a kérdés soha többet nem került elő. Ehhez persze kell egy jól működő közösség, megbízható társadalmi háttér és támogatottság. Ez viszont ma is elégséges garanciát jelent a szuverén működéshez.
Elnézést, hogy az utolsó pillanatban, és ennyire szószátyár módon…
Legfeljebb annyit, hogy folytassuk
1) könyvtárban (akit érdekel, szívesen ajánlunk irodalmat)
2) az MPT Mozgalompedagógiai szakosztályában (pl. január 14-én délután, ahol könyvbemutató – Rekviem egy közösségért – címmel lesz, s a központi úttörőegyüttes történetéről lesz szó.
Mindenkinek szép karácsonyt – ez nyilván a családé, s jó szilveszter – itt már lesznek variációk (aki mozgalmi közösségben szilveszterez, üzenjen, egy pezsgőre a vendégem!)
Persze válogatok. A “Jó irányt” én sem tudom derék posztmodernként, de némely rosszat (a még hatályos alkotmány jegyében) felismerek, ennek nem jár a pezsgő. Utána érdekes lesz, lám, egy konzervatív fordulat relevanciát ad a modernitásnak? S akkor kezdődik előlről? Mint Sefcsik Gabi a “sejtegyesületben” Serbán doktor segítségével 1944 márciusában (vö. Hárs László: Majd a gyerekek)l
BÚÉK
Van szintézis!
http://www.youtube.com/watch?v=SXh7JR9oKVE&feature=youtube_gdata_player